Nem vagyok okos,
Csak van szívem
- valamint embernek neveltek. -
Rossz a szemem,
De mégis sok mindent látok
- mert a néma megfigyelő vagyok.

Hülyének mutatom magam.
Hogy csalódhass,
- mikor megismersz. -
Mert jobb vagyok,
Mint amire számítottál.

Ott! A nagy tölgyfa mögött, a málnabokrok között van egy csodás ablak – melyet gazdái már nem találtak annyira csodálatosnak így a gyors megszabadulás érdekében csak bedobták a bokorba. Senki nem sejthette, hogy az ablak nem tűnik el a bokor aljában, és felfogják majd az ágak. Akik kidobták, biztos hogy nem gondolták végig mit is jelent az a négy üvegkocka melyet egy fa keret tart össze. Ugyanis ezek az ablaküvegek, nem szimpla áttetsző üvegszemetek, hanem négy kapu, négy különböző világba. Ám barátom, ha belenézel, valószínűnek tartom, hogy neked ezek a kapuk nem fognak megnyílni, ugyanis nem vagy arra érdemes, méghozzá azért, mert fantáziád, melyben egykor esőerdők éltek, mélyükön patakokkal, és gyilkos kígyókkal, mára kipusztultak. De ez így van rendjén. Kevesen vannak, akiknek elméjében ezek a furcsa dolgok élete végéig ott élnek. Ám pont ezek az elburjánzott gondolatokkal és ötletekkel teli emberek képesek arra, hogy átadják, azokat a képeket, melyeket Ők megéltek, láttak, éreztek. Ha fantáziádban nincs egy kis szabad hely, ahol megbújnak a felnőtt ésszel őrültségnek, álmodozásnak és bolondságnak nevezett dolgok, ne próbálkozz meglátni a kaput a négy ablaküvegben. Megpróbálok segíteni, mert szerintem mindenki érdemes arra, hogy meglássa a világokba vezető kapukat.Vvalamint az esőerdős vadkalandos táj nem halt ki, csak belepték a pókhálók és az idő vastag fekete pora, mert fel kellett nőnöd.
Most viszont, én, újra életre kívánom kelteni, le akarom porolni gazdag gyermeteg fantáziádról a porréteget.

Hiába!
Múzsák, ma, ihlető csókotok
Sem indítja be e szánalmas
Művész gépezetét.
Időm lejárt; s ezt ti is tudjátok.
E bűvös körből,
kitörni nincsen módom.
De ne aggódjatok szerelmeim!
Ígérem a jövő nemzedékéből is kerül majd
Ki érdemes lesz, ihlető játékaitokra.
Várjátok hát Őt;
Gyönyörű Múzsák!

/ By Én /

Az elmém megbomlását illetően, minden gondolat, melyben a remény halovány sugara is fellelhető, azt kell hogy mondjam feleslegesnek bizonyul mindazonáltal, hogy az elme gazdája, azaz szerény személyem is beismeri s egyben ki is jelenti, ezt az állítást! És, hogy miért is? Ki más lenne képes ostoba s veszélyes dolgok iránti rajongással élni, ha nem egy igazi őrült.
Hiába a test mely néha elfárad! A lélek a pörgést kívánja, a le nem állást. És, hogy ez miért van? Mert ez a büntetésem. A vágy, hogy pörögjek, hogy soha meg ne álljak, - mert akkor olyan, mint mikor a Fekete Színű madarak gyülekeznének fejem fölött, s arra várnak, hogy mikor mélyeszthetik húsomba csőrüket és szörnyű karmaikat. S mindezt úgy, hogy szomjazom az Életre. -
E vágy, az örökös pörgés, egy fáradékony testbe van zárva. Ez büntetésem legkegyetlenebb hozzávalója. - Az Életszomj miatt élni akarsz és sokáig. Látni és észlelni a világ változását. De mindezt úgy, hogy a környezetedben szorosan melletted haladnak a Mérgek, amik "segítenek leküzdeni" a fáradtságot. Ám ha élsz a tőlük kapott gyönyörrel, le kell mondanod arról hogy lásd a változásokat, melyek majd végbe mennek világunkban.
Valamiről mindig le fogok maradni, hiába, hogy "nem akarom". A fáradtság pihenést követel, a Mérgek meg az életedet!
Azért is vagyok még őrült, mert látni akarom azt amit mások már nem. Vagyok annyira mazochista, hogy végig nézem a világ és az erkölcs halálát, s mindezt úgy hogy részt veszek benne. Ám épp csak annyira, ami nekem nem annyira káros. És  Őrült vagyok, mert látni akarom ahogy gondolataim és állításim beigazolódnak. Hogy küzdünk  a tudásért, megszerezzük, de később ez okozza majd halálunkat. Mert Ki- és feltaláljuk a dolgokat, melyek aztán teremtőiket emésztik fel, amik az alkotóik ellen fordulnak! Őrült vagyok mert mindezt végig akarom nézni és mindezt úgy, hogy közben végig mosolyogni fogok, mert senki nem hitt nekem - persze ez a normális. Hozzáteszem, hogy számomra normális! Ugyanis ennek a fogalomnak a jelentése - szerintem - szubjektív.
Végig akarom nézni, amint világunkat, felemészti saját pusztító s egyben tisztító tüze. Ha e Tűz végig söpör majd Itt, akkor lesz csak igazán könnyű gyermekeinknek, utódainknak. Amikor az idő elteltével megint fellengzősek, hazugok és erkölcstelenek lesznek akkor a Tűznek ismét pusztítania kell majd. Majd újra és újra és újra... mert az emberek mindig beleesnek hibáikba. És van akinek sikerül többször is elkövetnie ugyanazt, s mindezt úgy, hogy észre sem veszi, s csak áll és nem érti mi történt és mi folyik most a világban, körülötte.
Ezért vagyok őrült. Mert látni akarom ahogy szenvedtek és szép lassan megfulladtok az általatok gyűjtött, tenger méretű mocskotokba és hazugságotokba! S én..? Szenvedéseitek ideje alatt kis szigetemen túlélek majd, és szánni foglak titeket!
Ébredjetek fel basszátok meg! Nézzetek körbe és cselekedjetek! Fejezzétek be az álnokoskodást, a hazudozást, az ámítást és az önámítást! Mert nem lesz jobb semmi ha nem tesztek érte. Hagyjátok a kitaposott ösvényeket és irány a gazzal benőtt terület, az ismeretlen, mert máskülönben csak elődeink hibáit követjük majd el! Kapcsoljátok be a veszélyérzékelőtöket és irány neki az Életnek! Ébredjetek, mert túl nagy a gaz! A kóró pedig magasra nőtt... és a gyönge kis fűszálak kevesen vannak!
Lépjetek mellém, az őrültek soraiba be és tegyetek a Világ halála ellen. Kit érdekel mit gondolnak ők... ma még azt gondolják mi vagyunk az őrültek... de idővel ez változik s majd azt gondolják, hogy azok az őrültek, akik nincsenek köztünk.
Na ezt a percet várom! Mikor majd Én, az Őrült számít normálisnak, és a normális meg őrültnek!
Én nagyon is sokat teszek a világért. Nem értetek - mert ti nem érdekeltek engem, nem vagytok olyanok és nem tettettetek semmit hogy érdekeljetek.
Őrültségeimmel, megnyilvánulásaimmal teszek ellenetek! Hogy mikor Itt a hazugság uralkodik, Én Az Őrült, Őszinte vagyok. Hogy mikor a feltünésiviszketegség korunk legsúlyosabb betegsége, Én csendben helyet foglalok a háttérben, és nevetek a szánalmasokon! Hogy ott vagyok és nektek fel sem tűnik, - és nem is akarom, hogy feltünjön - ám ha távozom, azt érezni lehet. - Mert akkor egymást próbáljátok túllicitálni... az ostobaságban! Mert amit ti csináltok az ostobaság, míg Én az Őrültség Művészetét űzöm.
Ezért vagyok én őrült! Ezért bomlott fel darabokra az elmém... - és így, hogy darabokban van, sokkal könnyebben megtalálom a dolgokat... Ezért vagyok őrült! Mert veszélyes időkben úgy élek, mint ha nem volna semmi. Mert egy ártatlan, gyönge ember kihasználása mindig fáj valakinek,legalábbis hagy benne nyomot. És nekem csak a külsőm gyenge... szilárdabb vagyok mint a legnemesebb acél... vagy gyémánt... mert túl tudom élni mocskaitokat, míg ti szépen lassan belefulladtok!
Gondolkodj el ember! És gondold át, hogy ember vagy, vagy talán EMBER! Mert a kettő között különbség van! Én tudom mi az... Találd meg te is! - ha nem megy, szólj és segítek - de NE törődj bele a helyzetbe! Mert úgy minden el fog veszni.
Nekünk kell tennünk!Ma még egyedül vagyok... de holnap lesz egy társam... holnapután meg követőink, akik úgy gondolkodnak mint MI...

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.

Ha most kérdeznéd

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Mit éreztem az első találkozásnál.
Elmondanám a félelmemet,
Lelkemben kétely mardosását,
A választ szemedben keresve:
Tetszem-e?

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Agyamba hasító menekülés vágyát.
Elmondanám a félelmemet,
Érezve szerelem csodáját,
A választ eszemmel keresve
Akarom-e?

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Érzésem vágyunk találkozásánál.
Elmondanám a zavaromat,
A legelső csók borzongását.
Szívedben riadtan kutatva:
Szeretsz-e?

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Szenvedéllyel élő szerelem csodáját.
De te nem kérdezed, mert tudod.
Sejtjeinkben érezzük egymást,
Tudjuk teljes bizonyossággal:
Csak együtt lehetünk boldogok.

/Helen Bereg/

Remélem tényleg... szeretném...

Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet!
Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem a nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet!
Mert bármit is mondanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem, s ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet!Nézzétek, urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ide-oda ajándékozgattatok engem s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megaláztatást és elnyomást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit. Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenős bátorságot és fejvesztett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt, elvesztett háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett családot, csikorgó fogú bosszúvágyat és hadifogságot, játszottam hontalan bujdosást, magányos, kóborló farkassorsot az emberi rengetegben... Urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább. Adjátok vissza a hegyeimet!
Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincs nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerákban vagy a Sierra Nevadá: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet!
És azt se mondjátok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa, mert milliók váltak földönfutókká játékaitok során, és én csak egy vagyok a milliók közül. Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj. Adjátok vissza a hegyeimet!
Ne mondjátok azt sem, hogy van, aki többett vesztett, senki sem vesztett annyit, mint én. Nekem nem volt palotám, amit fölépíthetnétek a föld másik oldalán. Nekem nem volt vagyonom, amit bankjaitok visszafizethetnének, ha megszállná őket a jótékonyság láza. Állásom sem volt, hivatalom sem, ami helyett újat adhatnátok. Nekem semmim sem volt, csak a hegyeim s egy asszony, akit szerettem. S ez a kettő nekem többet ért, mint a világ valamennyi palotája, vagyona és hivatala. Senki sem vesztett ebben a játékban annyit, mint én. Adjátok vissza a hegyeimet!
Urak, én alázatosan elhiszem, hogy nagyok vagytok és hatalmasok. Hogy kisujjatok egyetlen mozdulatára milliók halnak meg, országok cserélnek gazdát, és földrészek süllyednek el a tengerek mélységeibe. De mindezeken túl hinni szeretném azt is, hogy tisztelitek az igazságot és a törvényt, amit Isten a világnak adott, és hogy a szívekben jó szándék szűri át még a kisujjatok mozdulatát is. De ezt csak akkor hihetem el, ha eltörlitek a rontást, amit játékaitok nyomán erre a vilárga rászabadult, és visszaadjátok a hegyeimet.
...Urak, elmondom nektek az életemet. A játékot, amit játszanom kellett, mert így írtátok meg számomra a szerepet. Nem egyik vagy másik közületek, nem ez vagy amaz. Ennek a szerepnek a megírásában nincsen közöttetek bűnösebb és bűntelenebb. Mind, együtt vagytok felelősek ezért a rettenetes játékért. Valamennyien, kik a világ dolgait intéztétek, határokon és drótsövényeken és világrészeken innen és túl.
Elvettétek a hegyeimet. S az életemet elrontottátok, mint ahogy a vásott gyermek elrontja a játékszert, amit már megunt, s aztán szemétre löki.

//Adjátok vissza a hegyeimet!//

Akinek ez tettszik - és ez az eleje még csak,- az vegye kezébe és olvassa el. Csak az igazság van megírva, nem több.
A vége is ilyen és jó. :)

Szerintem már régi, de ha az ember újra elolvassa még mindig mosolyt tud csalni az ember arcár:) Egészségetekre

Kedves Lányom!

Lassan írom a levelet, mert tudom nem tudsz gyorsan olvasni.
Már nem ott lakunk, ahol eddig laktunk, ugyanis azt olvastam, hogy a legtöbb baleset otthonunktól 20 km-es körzetben történik, úgyhogy elköltöztünk.
Nem tudom megírni az új házszámot, mert az előző lakók magukkal vitték, hogy ne kelljen a címüket megváltoztatni.
De minden nagyon szép az új házban! Mosógép is van, habár nem működik valami jól. Betettem a ruhát, meghúztam a láncot, és azóta se láttam semmit viszont.
De azért nem rossz itt.
A múlt héten csak kétszer esett... Egyszerhárom napig, egyszer pedig négyig.
Elküldtem a kabátot, amit kértél, de apád szerint a gombok miatt a csomag túl nehéz lett volna, így levágtam őket, és beletettem a zsebébe.
A bátyád valamelyik nap bezárta a kocsikulcsot. Nagyon aggódtunk, mert két órába tellett, mire engem meg apádat ki tudtak szabadítani az autóból.
A nővérednek ma reggel gyereke született, de még nem tudjuk, mi, úgyhogy nem tudom megírni, hogy nagybácsi vagy-e vagy nagynéni?
Különben nincs sok újság, minden megy a megszokott mederben.
Érted könnyezik, szerető anyád.

Ui.: Akartam pénzt tenni a borítékba, de már le volt zárva.

Akiből nem csalt ki egy mosolyt sem, kérem jelezze! :P - lehetetlennek tartom!!

Repíts innen el, magasra vigyél, az égbe fel
Nekem ennyi kell…
Repíts innen el, messzire vigyél, az hogy hová
Nem érdekeel..

Mikor kölyök voltam, az udvar volt számomra a Világ
Elindultam felfedezni az utcát
Egyre messzebb, mint az út, nem volt már megállj
Terjedtem mint a legdurvább ragály

Föld alattam, és felül az ég előttem út csábít még
Nem kell más, csak az egész Világ…
Föld alattam, és felül az ég előttem út csábít még
Énekli a szabadság himnuszát

Repíts innen el, magasra vigyél az égbe feeeel,
Nekem ennyi kell..
Repíts innen el, messzire vigyél, az hogy hová nem érdekel
Tudom hogy mit csinálok, és tudom hogy mennyiért.
A lelkem is eladtam volna ennyiért
Korlátok közzé zárt szabadság, az rabszolgaság
Hazug a cenzúrázott igazság

Föld alattam, és felül az ég előttem út csábít még
Nem kell más, csak az egész Világ…
Föld alattam, és felül az ég előttem út csábít még
Énekli a szabadság himnuszát

Repíts innen el, magasra vigyél, az égbe feeeel
Nekem ennyi kell…
Repíts innen el, messzire vigyél, az hogy hová
Nem érdekeel..

Föld alattam, és felül az ég előttem út csábít még
Nem kell más, csak az egész Világ…
Föld alattam, és felül az ég előttem út csábít még
Énekli a szabadság himnuszát

Repíts innen el
Vigyél innen el
Repíts innen el
Vigyél innen el

ENNYI! Szerintem aki nem érti az nagyon buta! Ez vagyok, ennyi kell! És már mingeint egy szabadságéhes bulikra vágyós pillanatomban vagyok!

<sup>I.

Hatnak az Anyagok, gyűlnek e junkie-k. Hamarosan ez az egész hely pokollá változik majd, ami mégis maga lesz a menny ezeknek az embereknek! Részegnek látszó, étertől bűzlő alakok, akik testvérükként kezelnek, valamint 100 méteres körzetben, terjengeni fog a fű szag, és idegen fecskendő szúrásátóltart majd mindenki a Campben.
-Pokoli menny valósult meg! - sokan amjd ezt fogják mondani, pedig csak pár ember, Woodstock-ot próbálta feltámasztani.
Megpróbáltuk átélni,de valami pokolibbat alkottunk.</sup>

_II.

_{Be LSD-zve tépjük a dalokat a Múltból, miközben valahol a Végtelen Tengeren úszunk, magunkat hatalmas medúzáknak képzelve. Ugyanis ebben az állapotben már semmi se fáj, és senki se bánt. Mert levágják, hogy nagyon veszélyesek vagyunk. Mind magunkra, mind rátok, szánalmas patkányok.}

<sup>III.

Az éj csendjét petárdás robbanások zaja törte meg, s az ég sötét bársonyos köpönyegére a lángtenger képét festették a múzsák.</sup>

S a magunk előtt tartott gyönyörű maszk, egy napon majd megreped. Apró darabokra törik, s a szilánkok csilingelve koppannak valahol a mélyben, elménk ürességének fekete csendjét megtörve.

Mindig kell egy kis szünet, egy kis idő, mikor kifújhatod magad. Mert nem lehet álarcban végig játszani ezt a játékot. Megpróbálhatod, de te is rá jössz majd hogy maszkod egy másik valakit képvisel. Hogy az a maszk, az nem te vagy! Érezni fogod egy idő után, hogy a másik személyiség, amit alakítanod kell egy idő után mint ha kiválna belőled a mellkasodra támaszkodik, és erősen nyom lefelé.
Ha több időt töltesz maszkod mögött, többet is dolgozol ál-személyiséged aprólékos kidolgozásával. Mindaddig dolgozol vele, míg teljesen el nem készül… és mi van akkor ha a mű bevégeztetett?
Rájössz, hogy már nem csak egy álca, nem csak egy érzéketlen, porcelánból megmunkált festett maszk mint ahogy az eddig volt. Elkészült. És egy pokoli teremtmény. Ami téged bánt az neki jó, amiben ő javul, te ott romlasz! Átveszi szépen lassan feletted az irányítást, bekebelez, s felemészt. Eléget téged abban a tűzben, amiben ő született…
Megreped a maszk, és előbújik az a teremtmény, akinek már nem fog kelleni egy álca, mint egykor gazdájának. Mert míg annak álarcát szolgátatta, megtanulta, milyen a világ, s hogy az emberek mennyire kegyetlenek és meddig kéepesek elmenni. Mik a végső határok. Ő, aki egykor csak egy védőbástya volt, ezekből merítette tudását, és megedződött...
Felkészült a világba való kilépésre, és várja a tőrdöféseket. Kívánja a fájdalmat, mert tudja ezek csak még acélosabbá teszik fiatal szívét.
- The show must go on!

Végül a tanítvány elteszi láb alól mesterét, nehogy az egy hozzá hasonló teremtményt hozzon világra. Gondolva jövőjére, gondoskodik róla, hogy ne kerüljön világába egy vetélytárs se! Mert megkóstolta a hatalmat, és függője lett...

Érzem, ahogy elmerülök a Styx-ben. Próbálok kifelé úszni, de nem tudok. Nem haladok. Ennyit rólam... A Lethe vizére vágytam, érezni akartam a víz selymét, ahogy fodrozik körülöttem, és megtölti elmémet, egyfajta mámor, és minden gondol s bajom eltűnik. Felejteni akartam. Minden emlékemtől meg akartam szabadulni. A boldogító ürességre vágytam, de elrontottam.
Most, hogy tudom hol vagyok, próbálok kifelé evickélni a partra, a biztonságot nyújtó talajra, de nem megy. Le fog húzni a mélyben lapuló szörny, és többet akkor már nem kerülök a felszínre.
Pedig figyelmeztettek. Ostoba voltam. Mikor beléptem, fagyos hang suttogta a sötét csöndbe, hogy amire készülök, az nem helyes. Akkor nem értettem.
Időbe tellett, mire sikerült olyan erőssé válnom, hogy letudjak jutni az Alvilágba, és szembenézzek azokkal a misztikus, szörnyűséges dolgokkal, amik majd örökre az emlékezetembe vésődnek. Amiktől sehogy sem lehet megszabadulni - minden próbálkozás hiába -, örökké kísérteni fognak. Borzalmas rémálmok, de hamar rá lehet jönni, hogy ezek csak a kezdetet jelentik, s hogy van rosszabb.
Nem mersz majd elaludni, és a Paranoia rabja leszel, minden sarokból démonok és gonosz szellemek támadását várod, végül egy nap, kikészülve összeesel egy köztéren, pusztán kimerültségtől.
Valamit valamiért. Elfelejtesz mindent, ami a múltaddal kapcsolatos, embereket, érzéseket és tapasztalatokat. Tökéletesnek tűnő állapot, életed újra kezdéséhez. A múltad megszűnésével viszont megszűnnek olyan fogalmak is, mint például szeretet vagy utálat. Nem tudod majd, mit jelent. - Ezek újratanulásához, pedig nincs már elég időd. - Egyfajta zombi leszel, aki csak van, és próbál élni és beilleszkedni,teljesen új egyedként az "emberek" társadalmába. Minden próbálkozás, minden erőfeszítés hiába.
Ha megteszed végleg elveszel.
Nem hangzik kellemesen? Mégis sikerült eljutnom arra a szintre, hogy inkább élek ilyen borzalomként, minthogy tovább elviseljem a kétszínű társadalmat, akik egyénként is arról papolnak, hogy milyen gusztustalan kétszínűnek lenni!
Sikerült lejutnom az alvilágba, és elérkezni a helyre, ahol a kilenc folyó elágazik. A kilenc közül egyet kellett választanom úgy, hogy nem tudom, melyik mit tartogat a menekülő, és buta ember számára.
Választottam egyet... egy rosszat. A folyót választottam, melyen a holtak lelkei utaznak, át a Túlvilágba, s azt, amelyik sírom is lesz hamarosan.
Mert nem lehet, egyszerűen tilos, az üresség állapotát választani az élettel és a folytonos tanulással szemben.
Bármi történjék is, akármilyen szörnyűség, tudnod kell értékelni emberi mivoltodat, s emberhez méltónak lenni. Hogy vannak érzéseid, gondolataid, amik a tieid és a lényed kilétéből alakultak.
Ez az, ami nekem nem jött össze. S most? Egy hideg és csontos kéz a bokámra fonja ujjait erősen, és húz befelé a folyó közepére, hogy aztán onnan a mélybe ránthasson, hogy sírom egy folyó legyen, mely hideg és sötét vizű, s ahova még csak virágot sem hozhatnak azok, akik valaha is szerettek.

Minden egy nappal kezdődik... egy olyannal, amikor beköszöntget már rendesen a nyár, mint érzés, mikor még az iskola padot koptatod. Egy haverod által megismert új zenét hallgatsz a gagyi márkátlan MP3 lejátszódon, amiből a reggel miatt semmit nem sikerül felfogni, mert fáradt vagy, és mert minden nap az iskolába vezető utat már úgy tudod megtenni, h agyilag alszol, és nézel de nem látsz... szóval abszolút a lábadban van az irány... lehúzod az iskolában az óráidat, majd a csöngő hangját hallva felállsz, és egyszál pulóverben kisétálsz a napsütésbe. Vége a mai szenvedésnek... Mikor kiérsz, a vakító fény miatt nem tudod nyitva tartani a szemed. Ilyenkor két lehetőséged van rendszerint... hunyorogsz, és szzenvedsz a szemedbe szökő könnyektől, vagy felteszel, egy dizájnos bogár szemcsit... kiérve a kapun, zsebedbe dugod a mancsod, és kutatsz a cigid és a gyújtód után... rágyújtasz, majd érzed hogy melegebb van mint amit az utóbbi időben megszoktál... leveszed a pulcsit, átdobod a válladon a táskát, és úgy döntesz inkább legyalogolod azt a kicsit amit a busz megtesz a villamosig... közben ízlelgeted a dohányt, és hallgatod a füledben ordító zenét. Elkezded jobban figyelni. Jó a ritmus jó a szöveg, és boldogabbnak érzed magad tőle... Tudod hogy találtál egy újabb dalt, amit majd ha egyszer újrahallgatsz, a közelgő nyár érzését árasztja majd szét benned. - Várom már nagyon ezt a pillanatot... bukásom ellenére volt olyan jó a nyaram, h legyen elegendő okom visszavágyni. Minden napot valakivel valahol töltöttem el... mindennap megismertem új embereket, és mindennap történt valami, amire ma visszagondolva jót nevetek - még akkor is ha Akkor amúgy nem örültem nekik ennyire...
Jó visszagondolni a dunaparton való borozgatásra, a vizes éjszakai hazavonulásra, a barátnőm csitítgatására mikor betértünk a Mc'Donald's-ba, a vonatutakra. A fesztiválozókra, a kedves túristákra, akik mindig adnak pár szál bagarettát... a pantomimesekre, a sétákra, a nyári házvigyázásokra... eszméletlen... ez a nyár... mikor minden pörög... te, a környezeted, és még az is ami amúgy nem pörögne! Amikor kitalálsz hülyeségeket, és emberek toborzásával biztosan meg is valósítod...
Azok a nyári dombozások... amik mindig bor és mókáscigi hangulatában telnek, majd boldogságtól, és rosszulléttől kábultan fekszel a fűben és nézed a város fényeit... egy idő után rosszul vagy de nem bírod elfordítani a fejed, és meredsz a fényekre továbbra is... eszméletlen...
Nem foglak elfeledni soha drága 2009-es nyár. És hogy miért? Mert április közepén kezdődtél nekem. Mert attól a naptól kezdve vannak igazán emlékeim... Mert sok mindent adtál... igaz egy részét vissza is vetted, de ez így fair. Nem bánom már h egy bizonyos személlyel nem kerültem nagy közelségbe, és eggyel meg igen... mert mindkettőtől tanultam valamit... az egyiktől, h milyen ne legyek, kit kell elkerülni, és h hogy nem szabad átesni a ló túloldalára. A másiktól, h mi a szeretet, és neki köszönhetek pár érzést is, amit kiváltott belőlem...
Egyszóval:
Köszönöm... 

Lakik bennem egy kisördög
Ezt hagyták rám az elődök
Mit is tehetnék ellene
Ha beindul én is pörgök vele

Magával ragad sodor az ár
Mit veszíthetek nem nagy a kár
Engem mindig vonz a veszély
Érzem húz magával a mély
Kölyökkoromban, emlékszem
Már a farkas tetszett a mesében
Azt szerettem aki esélytelen
Mint a negatív hősök a filmeken
Mondj rám átkot, ítéletet
Én poénra vettem az életet
És esély nélkül is vállalom
A célkeresztet a hátamon
Megmondtam már ezerszer
Sohasem leszek menedzser
Az a kibaszott öltöny nem áll jól
Nem akarok többet a világtól

Refr.:
Még egy kortyot a piából
Még egy slukkot a pipából
Még egy falatot a kenyérből
Még egy napot az élettől

Még egy slukkot a pipából
Még egy kortyot a piából
Még egy falatot a kenyérből
Még egy napot az élettől

Utáltam mindig az iskolát
Elbassza az ember kiskorát
A fiatalkort meg a meló a gyár
És az összes szar ami ezzel jár
S ha megérem enyém az örökség
Az impotencia, az öregség
Nem valami húzós ráadás
Az én igényem egy kicsit más
Alulmúlom az átlagot
De az élet egy múló állapot
Ha megszülettem, élni akarok
Nem csak úgy, ahogy az állatok
Nem kell kocsi és nem kell ház
Mindenem az amit rajtam látsz
És az a lényeg, hogy csináld jól
Nem akarok többet a világtól